|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 726 találat | lapozás: 1-30 ... 691-720 | 721-726 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Szabó Zoltán 2017. október 30.Nem a technika teszi a művészt – interjú Pethő Ágnes filmes szakemberrelSoha nem akart a „kamera másik felére” állni, mindig is közelebb érezte magához a filmről való gondolkodást, mint a filmkészítést Pethő Ágnes egyetemi tanár, a Sapientia filmművészeti szakának tanszékvezetője, akit az idei Filmtettfeszten Sárga Csikó díjjal tüntettek ki az erdélyi filmes műhely és a fiatal alkotók pályája alakulásának érdekében végzett munkájáért. A szakember a Krónikának adott interjúban arról is beszélt: az erdélyi filmezés újjáélesztését célzó törekvések sikeréért elsősorban azon kell elgondolkodni, milyen típusú filmgyártást „képzelünk el magunknak”. – Mikor került „közelebbi kapcsolatba” a filmmel, filmművészettel? – A filmművészet iránti szeretetem már gyerekként, illetve középiskolás koromban elkezdődött, de már akkor sem a film alkotói oldala érdekelt, hanem sokkal közelebb állt hozzám a filmről való gondolkodás. Az egyetemen akkor még nem lehetett filmtudományt tanulni, de a filológián lehetőségem volt arra, hogy kutatási témaként foglalkozzak az irodalom és a filmművészet kapcsolatával. Szabó Zoltán professzor kezdettől fogva bátorított ebben az érdeklődésemben. Egyetemista koromban is írtam már filmkritikákat, tanulmányokat. Később az ő irányításával doktoráltam, és az ott kezdett kutatási irányt tulajdonképpen azóta is folytatom, szűkebb szakterületem a filmtudományon belül a film és a többi médium viszonyának, az úgynevezett intermedialitás jelenségeinek vizsgálata. Pethő Ágnes filmszakember, egyetemi tanár A középiskolát szülővárosában, Csíkszeredában végezte el, majd 1985-ben magyar–angol szakos diplomát szerzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE), ahol 1999-ben a doktori fokozatot is megszerezte. 1988 és 1994 között a csíkszeredai Zene- és Képzőművészeti Líceumban (ma Nagy István Művészeti Líceum) tanított, majd 1994-től 2009-ig a BBTE Magyar Nyelvészeti Tanszékén dolgozott. Ő kezdeményezte és kivitelezte a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán 2003-ban hiánypótló programként indult filmművészet, fotóművészet, média szakot, amelynek jelenleg tanszékvezetője. – Az egyetem elvégzése után mégis tanári pályára lépett. – Igen, ahogy akkoriban a magyar szakot végzett hallgatóval megtörtént, az idegen nyelv mellékszakkal román nyelvű iskolába, Bákó megyébe helyeztek ki. Az állásról azonban helyszíni látogatásomon kiderült, hogy csak papíron létezik, a valóságban nem, így sok sorstársammal ellentétben én nem mentem Moldvába tanárnak, három évig gyakorlatilag munkanélküli voltam. Magánórákat adtam, angolnyelv-oktatásból tartottam el magam, 1988-ban pedig sikerült helyettes tanári állást szereznem szülővárosomban, Csíkszeredában, majd 90-től kineveztek az ottani művészeti gimnáziumba, ahol aztán még négy évig tanítottam. 1994-ben kerültem ismét Kolozsvárra. Az angol és a magyar nyelvészeti tanszéken is biztattak volt tanáraim, hogy pályázzak meg egy épp meghirdetett állást. Rövid vacillálás után végül a filmes érdeklődésem miatt döntöttem úgy, hogy a magyar nyelvészeti tanszéket választom, Szabó Zoltán irányításával lehetőségem nyílt folytatni az ezzel kapcsolatos kutatói munkámat. 2009-ig tanítottam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán stilisztikát, választható kurzusként filmpoétikát, illetve az újságírás szakon filmszemiotikát és filmológia címmel filmtörténeti és filmesztétikai alapismereteket. Közben 2003-ban elindult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a filmes szak, és egy ideig párhuzamosan tanítottam a két intézményben. A filológusi múlt jó műveltségi alapokat adott, és a kényszerű kitérők ellenére a filmművészet iránti érdeklődés valójában kezdettől fogva meghatározta a pályámat. – Hogyan tudott közel kerülni a filmekhez, amikor fiatalként olyan korszakban élt, amely nem kifejezetten a kultúra terjesztésére helyezte a hangsúlyt? – Ez igazából tévhit, hiszen abban a – jogosan rettenetesnek kikiáltott – korban sokkal könnyebben lehetett a filmkultúrával találkozni, mint ma, noha ezt a mai fiatalok nehezen tudják megérteni. Az utolsó években valóban napi néhány órára szűkítették a tévéműsort, de azt megelőzően a televízióban kiváló filmeket, a filmkultúrával kapcsolatos ismeretterjesztő műsorokat sugároztak. Abban az időben nem volt választék, az internet és a videó sem létezett még, így az egyetlen tévécsatorna, ami volt, az felértékelődött. Mindent megnéztünk, ami jó volt benne. És volt mit nézni. Például keddenként nagyon jó színházi előadásokat közvetítettek, a román színházművészet pedig kiváló minőségű volt. Szerdánként sugározták a Telecinemateca című műsort, amely révén meg lehetett ismerni a filmművészet nagy alkotásait. Voltak tematikus, egy-egy rendezőnek, színésznek, műfajnak szentelt sorozatok. A vetítést megelőzően pedig tartottak egy rövid felvezetőt, amelyben egy-egy filmesztéta ismertette az alkotást. Tudor Caranfil filmkritikusnak is volt egy éveken át futó filmtörténeti sorozata, a Vârstele peliculei. – Ezzel párhuzamosan milyen volt a filmszínház-politika, mit kínált a szélesvászon? – Azt sem mondhatjuk igazából, hogy akkor kevesebb filmet vetítettek, mint manapság, hiszen a mozik műsora hetente kétszer változott, és a kisvárosokban is működött legalább egy filmszínház. Így akit érdekelt, hetente megnézhetett akár két filmet is, ezek között nemcsak kommersz alkotások voltak, hanem művészfilmek is. Amikor egyetemista voltam, a kolozsvári Művész mozi erre szakosodott, és rendszeresen volt olyan vetítéssorozat a Diákművelődési Házban is, ahová a bukaresti filmarchívumból hoztak el klasszikusokat, és egy filmesztéta vezette fel ezeket. Nagy hatású, fontos alkotásokat lehetett így megnézni, és óriási tömegeket vonzottak a filmek. A minőségi kultúra egyfajta menekülés volt, a művészet gazdagsága, a gondolat szabadsága szemben állt mindazzal a hazug, nyomasztó világgal, ami körülvett. És mindez nemcsak a nagy, egyetemi városokban volt jellemző, a kisebb településeken is szerveztek klasszikusfilm-vetítéseket. Hol látunk ma már moziban Tarkovszkijt, Godard-t vagy Antonionit? Esetleg fesztiválokon, ha felújítanak egy-egy régi kópiát, vagy retrospektív vetítést tartanak egy-egy híresebb régi rendező tiszteletére, akkor találkozhatunk filmtörténeti alkotásokkal. Vagy megszerezhetjük elektronikusan, és nézhetjük lekicsinyítve, számítógépen. A Sapientián éppen ezért indítottunk el egy olyan, mindenki számára nyitott filmklubot, a Sapi-Mozi-Tékát, ahol hagyományos mozikörülmények között, széles vásznon lehet megnézni kéthetente a filmművészet nagy alkotásait, beszélgetéssel kísérve. Ezen a héten Fellinitől volt Az édes élet, a következő filmünk éppen Tarkovszkijtól lesz az Andrej Rubljov. – Manapság jár moziba? – Persze, egy jó filmet mindig érdemes a moziban megnézni, abban a formában, ahogy az alkotói elképzelték. Az is igaz azonban, hogy a mozik maguk is megváltoztak, a plázák és mobiltelefonok világában nem ugyanaz az élmény, mint régebb, és válogatni is nehezebb. Sokkal több médiumban fogyasztjuk a filmeket (tévében, számítógépen, moziban) és sokkal felületesebben. A YouTube-on azonnal nézhető klipek élménye a meghatározó, ebbe is belenézünk, abba is, nem igazán megy eseményszámba egy film megtekintése. Régen nem lehetett elveszni, nem állt fenn a bőség zavara, a néhány színvonalas filmes szakfolyóirat eligazító szerepe is erősebb volt. Ma sokkal több információs forrásunk van, de előbb meg kell tanulni hatékonyan keresni is. – Visszatérve a kilencvenes évekre: hogyan fogadták a filológián a filmesztétika tantárgyat? – A diákok rendkívül nyitottak voltak, hiánypótlónak érezték. Nemcsak azért, mert betekintést nyertek egy másik művészetbe, hanem mert ráéreztek arra, hogy a művészetek vagy a kultúra területén nagyon fontosak a kapcsolatok az egyes szakterületek között. A kultúra nem úgy működik, hogy az írók vagy irodalmárok nem néznek filmeket, a filmkészítők pedig nem olvasnak irodalmat: a művészetek szimbiózisban léteznek. Az egyes szakterületeket mesterségesen lehet csak igazán szétválasztani. A huszadik századtól kezdődően nem lehet nem tudomást venni arról, amit a mozgóképkultúra jelent. – A filmes képzés viszont most is csak egyetemi szinttől érhető el. – A középiskolai oktatás tantárgyrendszeréből valóban teljesen hiányzik. És nemcsak a moziról van szó, hiszen a mozgóképkultúra sokkal több mindent magába foglal. A mozgóképek ma már az ember életének minden területén jelen vannak, ennek pedig csak egy szelete a film mint művészet. Mindannyian már nemcsak százféle képet nézünk nap mint nap, hanem rendszeresen készítünk filmfelvételeket is. A középiskolai oktatásnak nagy hiányossága nemcsak az, hogy a képzőművészeti vagy művészettörténeti ismeretek oktatásának háttérbe szorulásával egyidőben nincs igazán szervezett formája annak, hogy a diákok felfedezhessék a film művészi lehetőségeit, hanem az is, hogy a mozgóképkultúrának a rendkívül változatos megnyilvánulási formái között sem ad eligazítást. Minden tiszteletem azoké a lelkes pedagógusoké, akik felvállalják a művészeti oktatás ügyét bármilyen formában. A magyartanár például rávilágíthat a mozgókép és a nyelv különbségeire, a film és irodalom közötti összefüggésekre, ráébresztheti a diákokat, hogy létezik más is a tévésorozatokon túl, a film is lehet művészet. –A Sapientia kolozsvári karán 2003-ban, az ön kezdeményezésére és munkája révén indulhatott el a filmművészet, fotóművészet és média szak. Miért látták szükségét akkor az új képzés elindításának, milyen cél vezérelte az ötletgazdákat? – Magyar nyelvű, filmmel kapcsolatos képzés – sem gyakorlati, sem elméleti vonatkozásban – akkor egyáltalán nem volt Erdélyben. Ahhoz képest, hogy mennyire fontos a mozgóképkultúra az életünkben, semmilyen képzés nem volt, ami ehhez kapcsolódott volna. Induláskor nem az volt a cél, hogy ugyanaz legyen, mint a bukaresti színház- és filmművészeti egyetem, csak magyarul, vagy hasonlítson a budapesti filmművészeti egyetemre, de működjön Kolozsváron. Ehelyett a Sapientia új szakja gyakorlati és elméleti téren is szeretett volna hiánypótló lenni. Budapesten például a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a szakma gyakorlati részébe lehet belekóstolni, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen pedig elsősorban filmesztétikát oktatnak. Mi a kettőt próbáltuk ötvözni. Addig, amíg nálunk nincsenek ilyen módon elkülönülő, többféle filmes szakkal működő egyetemek, a mi feladatunk lehetőséget nyitni azoknak is, akik filmeket akarnak készíteni, és azok számára is, akik bármilyen más minőségben akarnak ezzel foglalkozni. – Hogy látja, jellemző a Sapientia filmművészet szakára iratkozó diákokra, hogy inkább filmkészítők szeretnének lenni, vagy nagyjából ugyanakkora hányadukat érdekli az elméleti képzés? – Erre elsősorban életkori választ lehet adni: kevés olyan diák van, aki érettségi után már tudja, hogy mi akar lenni. Inkább valamiféle kíváncsiság dominál bennük. Mivel kevés diák olyan szerencsés, hogy a magyarórán filmeket is megvitattak, és hozzászokott volna ahhoz, hogy a filmet nemcsak nézni, hanem arról gondolkodni is lehet, általában kevesebb az, akit a filmtudomány érdekel indulásból. Kőrössy Andrea / Krónika (Kolozsvár) 2017. november 21.Vallomások, vágyak a Minerva-ház galériájábanA Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében. Szente-Szabó Ákos festészeti és grafikai kiállítása nyílt meg Az Eszterlánc című tárlatot Nagy T. Katalin művészettörténész kellett volna megnyissa, ám a méltató nem ért el Kolozsvárra, így szavait az est házigazdája, Tibori Szabó Zoltán tolmácsolta a közönségnek. „Ákos vérbeli lírikus, kissé átitatva a századelő szplínes melankóliájával”, jellemezte az alkotót Nagy T. Katalin, a kiállított alkotásokról pedig úgy vélte: keveredik rajtuk a valós élmény és a képzelet világa. A tárlat olyan akár egy képes napló, de a személyes vallomások „általános, mindenkit érintő dolgokról szólnak, szeretetről, összetartozásról, vágyakról.” A kiállítás november 27- ig tekinthető meg, munkanapokon 10 és 16 óra között a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca utca 16. szám). Szente-Szabó Ákos baróti születésű képzőművész, a Szolnoki Művésztelep alkotói közösségéhez tartozik. Szabadság (Kolozsvár) 2017. november 23.Radu Ioanid: közmegítélés kérdése a Ţene-ügyA Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karán tartott előadást tegnap Radu Ioanid, az Amerikai Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma nemzetközi archívumprogramjának igazgatója Tibori Szabó Zoltán egyetemi előadótanár meghívására. Az amerikai kormány által finanszírozott intézmény magas rangú képviselője többek között a különböző országokkal történő együttműködésről, a dokumentumok beszerzési mechanizmusáról beszélt az elsősorban egyetemi hallgatókból álló közönségnek, de történelmi vonatkozású érdekességekről is említést tett. A befolyásos történészt arra kértük, fejtse ki álláspontját a Ionuţ Ţene-ügyről. Elmondta: az általa képviselt intézmény nem avatkozik bele a helyhatóságok ügyeibe, csak ha törvényszegésről szereznek tudomást. – Mindenesetre ebben a vonatkozásban a helyhatóság közmegítélési problémával szembesül – fogalmazott az igazgató. Felvetettük: azáltal, hogy Emil Boc közbenjárásával a városháza oktatási, kulturális, egyházi és sportügyekkel foglalkozó szakosztályának vezetőjévé neveztek ki egy olyan személyt, aki idegengyűlölő, magyarellenes, legionárius és ortodox fundamentalista, megszegték a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvényt. – Tudja, bizonyos esetekben a törvények betartása több évig is elhúzódhat – jött a diplomatikus válasz. A Szabadság hírportálnak adott, a témával kapcsolatos videóinterjújában Radu Ioanid elmondta: Ionuţ Ţene ügye a helyhatóság gondja. – Amennyiben úgy ítélik meg, hogy a városháza osztályvezetőjévé egy olyan személyt választanak, akinek a vitatható múltja és jelene kedvez Kolozsvárnak, akkor a döntés a helyhatóságé. Ami Kolozsvárt illeti, s ami számunkra fontos és napirenden van, az a Radu Gyrről elnevezett utca ügye. Őt háborús bűnök miatt elítélték, így nem a polgármester vagy a Román Akadémia cselekvési szférájába és hatáskörébe tartozik megállapítani, Radu Gyr megérdemli-e vagy sem, hogy utcát nevezzenek el róla, vagy szobrot állítsanak neki. Ilyen tekintetben világos a törvény. Kollokviumokat lehet ugyan szervezni, de egy fontos legionárius vezetőről utcát nem lehet elnevezni, s szobrot sem lehet állítani neki – szögezte le Radu Ioanid. Az Amerikai Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumának programigazgatóját arról kérdeztük, e két kérdés szerepelt-e az Emil Boc polgármesterrel folytatott megbeszélés napirendjén. – A beszélgetés során a városvezető nagyon elegánsan viselkedett, s rendkívül megértő volt. Erről többet nem akarok önnek mondani. Teng Hsziao-ping mondta: nem számít, hogy fehér a macska, vagy fekete a macska, amíg megfogja az egeret, addig jó macska – válaszolt Radu Ioanid. Hozzátette: a jövőben kiderül a közmondás igazságtartalma. Mint ismeretes, Ionuţ Ţene a 2004-ig hivatalban levő, szélsőségesen nacionalista és magyargyűlölő kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar kabinetfőnöke volt. Mi több, a rosszemlékű városvezető idejében Corneliu Zelea Codreanu és Horia Sima vasgárdista vezetőkről szervezett megemlékezéseket és „tudományos” emléküléseket. Radu Gyrről nemrég utcát neveztek el Kolozsváron. A legionárius himnusz szerzőjének, a mozgalom egyik vezetőjének nevét idén júniusban törölni próbálták a kincses város utcanévjegyzékéből, ám a városi tanács, amelyben Emil Boc polgármester politikai alakulata, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) van többségben, ellenezte az intézkedést. Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár) 2017. december 12.Húszéves a SzövétnekMegjelent aradi kulturális szemlénk ünnepi száma Már az elején közzétesszük húsznál több olvasónk válaszát kérdésünkre: Mit jelent számodra a Szövétnek? Köszönjük az őszinte, dicsérő szavakat. Következik a változatos tartalmú IRODALOM, MŰVÉSZET rovat. A versek (Böszörményi Zoltán: Az arc, Ablakok, Fiegel Erzsébet: Játék, Arany-Tóth Katalin: Cselekvés, Szabó Péter: /régi karácsony/, Grosz László: Örök ünnep, Regéczy Szabina Perle: Karácsonyi elmélkedés, Radnai István: Alzheimer dicsérete, Köteles Nikolett: Örök éjszín), a rövidpróza (Simpf Angelika: Menekülj!, Jámbor Ilona: Az óceánjáró kísértete, Juhász Béla: Festménya falon, Dr. Markovics Radmila: Rohangáló agysejtjeim, Kocsik Krisztina: Vaddisznók, Brauch Magda: A boldogság világnapja avagy boldog-e a „Boldog ember”?, Kurunczi Mária: Szív). Vége felé közeledik Nótáros Lajos: Arad marad című népszerű, folytatásos regénye, amelyet nemrég egy beszélgetés során a szerző „csupán ujjgyakorlat”-nak nevezett. Jubilál az Aradi Kamaraszínház: tizedik születésnapját ünnepeljük. Ebből az alkalomból tesz közzé egy összeállítást a budapesti Vendégváró Fesztivál idején megjelent, a Kamaraszínházat elismerő írásokból Fekete Réka, művészeti titkár és „mindenes” (Tízéves az Aradi Kamaraszínház). A gazdag aradi színházi hagyományokat mindig hitelesen felelevenítő Piroska Katalin Szabálytalanságok az egykori aradi színházban címmel idéz fel néhány érdekességet. Új programot indított útjára a megyénk kulturális értékeit, épített és természeti örökségét népszerűsítő civilszervezet, a Pro Move Arad Egyesület, Aradi Magyar Költészet Napja címmel, tudtuk meg Pataky Lehel Zsolt újságírótól, az egyesület elnökétől. Egy nappal Tóth Árpád halálának évfordulója után a városunkban született költőről emlékeztek meg a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében (Tóth Árpádra emlékeztek a Magyar Költészet Napján). A HITÉLET rovatban Bátkai Sándor karácsony ünnepét, a Megváltó születését idézi szívhez szóló eszmefuttatásában (Az okos ember lát, a hívő tovább lát). Szilvágyi Zsolt, temesvár-józsefvárosi plébános a temesvári, illetve aradi zárdákban tanító apácákra emlékezik Iskolanővérek című cikkében. Ódry Mária képzőművész-költő beszámol Brittich Erzsébet kiállításairól, amelyeken bemutatták a „Reformáció 500” ünnepi rendezvénysorozat keretén belül, Arad megye református, illetve evangélikus templomairól készült linómetszeteit (Jó ennyi templomot egyszerre látni!). Horváth Csaba lírai sorai szintén a közelgő Karácsonyra irányítják az olvasók figyelmét (A várakozás). Matekovits Mihály Minorita anekdotái biztosítják a rovatban a derűs hangulatot. A dezsőházi temetőben ünnepélyesen átadták a restaurált, első világháborús magyar emlékművet, amelyet a Pro Move Arad Egyesület újított fel. Erről az eseményről számolunk be a TÖRTÉNELEM rovatban (Átadták a felújított első világháborús magyar emlékművet Dezsőházán.) Gazdag tartalommal jelentkezik a HELYTÖRTÉNET rovat. Ujj János egy kiemelkedő tehetségű zeneművész életét és munkásságát eleveníti fel (Elfeledett aradi híresség: Weil Magda hegedűművész). Újra képbe kerül Siska-Szabó Zoltán Régi és új Arad című fotósorozata, amelyben Arad főutcája (a volt Andrássy tér) tárul elénk egy valamikori és egy mai képeslapon. A kisiratosi őseit mindig büszkén vállaló Sarusi Mihály új dokumentum-sorozatot indít (Szalbekék), amelyben a Kisiratost 1818-ban újratelepítő jeles Szalbek családnak állít emléket. Puskel Péter, több ezer Aradhoz és aradiakhoz kapcsolódó anekdota tudója ezúttal városunkban elhangzott kijelentéseket, véleményeket sorakoztat fel, amelyeknek egy része szólássá vált (Híres és hírhedt emberek mondták Aradon). Hónapok óta készül Stefanov Titusz Sever Dan igen jól dokumentált, az aradi turizmus múltját és jelenét bemutató, gazdagon illusztrált sorozata (Az aradi turizmus rövid története – 1.). Az OKTATÁS rovatot egy aktív kémia–fizika szakos tanár, Rogoz Marianna visszaemlékezése (Egy pályakezdés margójára) és egy nyugalmazott pedagógus, Matekovits Mihály írása (Szórványban) teszi érdekessé. A MEMOÁR rovat szerzői emlékeznek: dr. Vajda Sándor a C-vitamin felfedezőjére (Nyolcvanévvel ezelőtt kapta meg Szent-Györgyi Albert a Nobel-díjat), Szabó István pedig Nagyvarjas két jellegzetes alakjára, akik „még a magyar időkben” váltak hírhedté (Ami a ’Nagyvarjasi harangszó’ című könyvből kimaradt – de jeleztük’). Ha december, Szilveszter, vidám óévbúcsúztatás, akkor kicsit terjedelmesebb a HUMOR rovat. Köszönet érte elsősorban a németországi Kölnben élő Kövér testvérpárnak (Kövér Péter: Marsbéli migráncsok; Kövér Miklós: Iluska és Jancsi meséje). És nem hiányoznak Grosz László könnyed bökversei sem (Bökik hírességekről). Jeles munkatársunk, Koreck Aladár a thaiföldi Bangkokból Phi Phi szigetére utazott feleségével egy decemberi napon, hogy a lehető legegzotikusabb körülmények között lépjen át az új évbe. Ezt az élményét osztja meg olvasóival az ÚTINAPLÓ rovatban (Szilveszter Phi Phi szigetén). A decemberi Szövétnek részére – szokás szerint – Brittich Erzsébet „faragott” KERESZTREJTVÉNYt (A Zerindi Galéria egyik büszkesége). Szomorú hírt kaptunk Sarusi Mihály barátunktól: Szolnokon elhunyt Vágner Szabó János, régi, kedves munkatársunk, akinek utolsó írása nyomtatásban a Szövétnek októberi számában jelent meg. (Erdély szerelmese volt). Nyugodjék békében! Végezetül ki szeretnénk emelni a lap grafikai díszletét. A belső oldalakon Kett Groza János virtuóz rajzai, grafikái, illetve Czernák Dorottya művészi illusztrációi színesítik a fekete-fehér oldalakat. A címlapon Allerhand István ünnephez remekül illő fotója (Bronzba öntött angyal), a hátsó borítón pedig Ady Endre kevésbé ismert karácsonyi verse alatt Szász Eszter Jégcsapok című háttérképe látható. Az első belső színes borítón: Aradi pillanatok, a hátsó belső borítón: válogatás Móré-Sághi Annamária Kék című kiállításának falikárpitjaiból. A 20. születésnapját csendben, méltósággal ünneplő Szövétnek decemberi számában meglepetést kínál: a megszokott 40 belső oldal mellé +20 ajándékoldalt nyújt hűséges, kitartó olvasóinak. Áldott, békés karácsonyt és jó egészségben, boldogságban eltöltött új évet kíván minden kedves olvasójának és munkatársának – a 20 éves Szövétnek! Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad) 2017. december 19.A Nagyzerindi Művésztelep másfél évtizedeEgy több évtizedes csoda folytatása Szellemes fordulattal Bognár Levente aradi alpolgármester így nyitotta meg múlt pénteken az aradi múzeum Klió Termében megrendezett kiállítást: „Aradra érkeztek a Fekete-Körös partjáról a Maros partjára” egy 15 éves alkotótábor munkái Nagyzerindről, ahol nagy a képzőművészet iránti szeretet és tisztelet, egy olyan galériából, amely nemcsak a megyében, hanem távolabbi vidékeken is ismert, de mi, aradiak biztosan méltán büszkélkedhetünk vele. De hogyan függ össze a falusi galéria és a képzőművészeti tábor? Először a galéria ötlete, sőt maga az állandó kiállítás született meg. Az 1970-es évek legelején gyűjtés indult hazai magyar képzőművészek körében műalkotások adományozására, majd meghívtak művészeket Zerindre, ahol a község fiatal értelmiségiei, főleg a tanári kar vendégeiként alkothattak, s munkáik egy részét a községnek hagyták. Minden bizonnyal ebből nőtt ki, jóval később, a nagyzerindi, immár „hivatalos” tábor. De beszéljen erről inkább Siska-Szabó Hajnalka festőművész, aki nemcsak szervezi, vezeti másfél évtizede a Fekete-Körös partján a nemzetközi alkotótáborokat, de most egy szép kivitelezésű, több mint 80 oldalas, számos szép, színes fotóval illusztrált könyvet is szerkesztett (Siska-Szabó Zoltán reprodukcióival) ez alkalomra, amely a maga írta összefoglaló bevezetőn túl több, a sajtóban (főleg a Nyugati Jelenben) az alkotótáborokról megjelent cikkből is tartalmaz szemelvényeket. Szemelgessünk a művésznő tárlaton elhangzott beszédéből. „A jelen tárlaton válogatást tekinthetünk meg A Nagyzerindi Művésztelep jubileumi 15 éve c. gyűjteményéből. A kiállított művek változatos kaleidoszkópjában 10 ország 12 művészének alkotásai kerülnek itt bemutatásra. Nagy öröm s megtiszteltetés számunkra, hogy Aradon a Szépművészeti Múzeumban is bemutathatjuk a gyűjtemény egy részét. Nagyzerinden 1974-ben megszületett egy csoda: adományozásokból létrejött az ország első falusi képtára, Fazekas József tanár ötlete, kezdeményezése nyomán. A ’70-es években a zerindi fiatal értelmiségieknek köszönhetően 1974. május 18-án megnyílt a felavatási kiállítás, melyen 26 művésztől 52 műalkotás szerepelt. Fellelkesítő nem mindennapi történetéről és az első 25 évéről A Zerindi képtár, majd a 2014-ben megjelent 40 éves a Zerindi Galéria című albumokban olvashatunk. A képtár jelenléte, szelleme kötelez a gyűjtemény gyarapítására, népszerűsítésére. Felavatása után két alkalommal már szerveztek alkotótábort a gyarapítás érdekében, de ezt az akkori politikai hatalom és a szekuritáté nem nézte jó szemmel, így hosszú időre nem volt lehetőség másra, mint a gyűjtemény nem kis feladattal és felelősséggel járó megőrzésére, esetleg titokban való gyarapítására. Banner Zoltán lelkesítő biztatását megfogadva: minden gyűjteménynek a gyűjteményfejlesztés a lelke, 2003-ban felmerült a gondolat az alkotótáborok újjáélesztésére. A gondolatot tettek követték, és megszerveztük az első Zerindi Nemzetközi Alkotótábort. Vas Enikő képtár- és könyvtárfelelős lett, és maradt azóta is az alkotótáborok lelkes gazdasági szervezője, mondhatnám lelke, én pedig a művészeti vezető lettem. Eleinte nehezen ment a táborok szervezése, sokan még később is szkeptikusak voltak, hogy sikeres lesz. De a kitartó szervező munka, amelyet a polgármesteri hivatal és a lakosságból is rengetegen támogattak, meghozta gyümölcsét. A művészeket eleinte családoknál szállásoltuk el, mint a hetvenes években, de 2007 óta, immár tíz éve Csáky Barna tanár és családja biztosítja a szállást. És ahogy annak idején folyamatosan jöttek a képek, most érkeztek a művészek, egyre távolibb országokból, valamint itthonról, és általuk a műalkotások is: festmények, grafikák, kerámiák, szobrok. Voltak itt művészek három kontinensről, Szlovákiából, Lengyelországból, Bulgáriából, Szlovéniából, Németországból, de Indiából, Kaliforniából, Dél-Koreából is, és persze Magyarország különböző városaiból, valamint számos hazai városból. A résztvevők között mindig vannak visszajárók és újonnan érkezettek, a lakosság megszokta és várja, hogy nyaranta megjelennek a ’furcsa’ művészek, akik járják a falut és a környéket, hogy megörökítsék annak szépségeit, atmoszféráját, lakosait. Nagy öröm számunkra, hogy aki egyszer részt vett a művésztelepen, szívesen tér vissza, még ha nagyon messziről is érkezett. Egyszer egy újságíró megkérdezte, mi vonzza vissza Zerindre a művészeket, hisz ő nem lát festői szépségű hegyeket, lankás dombokat. Mint mondani szokás, ’a téma a földön hever’. Ami a helyi lakosoknak vagy egy átlagos embernek mindennapi, általános, egy művész szemében lehet megörökítésre méltó, s a szubjektív művészi szűrőjén keresztül műalkotássá nemesül. Ugyanakkor a lakosság felejthetetlen vendégszeretetét is sokáig emlegetik a művészek. A képtár 2004-ben történt felújítása is a művésztelepnek köszönhető, de a gyűjtemény kinőtte a termeket, és újabb felújításra, bővítésre lenne szükség. Az alkotótáborokban a művészek minden évben megújuló, változatos tematikában dolgoznak, mely hozzájárul az együttgondolkodáshoz, tapasztalatcseréhez, nyelvi akadályok nélkül. Ugyanakkor mindig ihletgyűjtő kirándulásokat is szervezünk nekik Aradra és a megyébe. Az alkotótáborok munkáját a kezdetektől folyamatosan nyomon követte a média. A festőművészek, grafikusok mellett szobrászművészek és keramikus is alkotott. A kolozsvári Koncz-Münich András saját építésű kemencéjében évek óta szép agyag kerámiákat éget, a nagybányai Győri Csaba és a felvidéki Lukács János jóvoltából pedig két szép, fából készült szoborral bővült a galéria anyaga. Ezeket sajnos szállítási okok miatt nem tudjuk bemutatni, de az albumban benne van s ott van az egyik szobor bronz makettje. Igyekeztünk minden évben egyre magasabbra tenni a mércét, a művésztelep atmoszférája, hangulata pedig kedvez, hogy minél színvonalasabb munkák szülessenek. A művésztelepen készült alkotásokat minden évben színvonalas zárókiállításon láthatja a közönség, melyet mindig változatos társművészeti előadás fűszerez. Megtisztelték előadásukkal híres színművészek, énekesek, néptáncegyüttes, színjátszókör, zenekar, emelve a zárókiállítás hangulatát. A részt vevő művészeket s munkáikat eleinte leporelló, majd 2008 óta minden évben igényes, szép katalógus mutatja be, a budapesti Szmirnov Oleg reklámgrafikus szerkesztésében, aki e mellett fest is. Idén a 15 éves évfordulóra sikerült egy színvonalas albumot kiadni Csáky Barna tanár szponzorálásával, mely a művésztelep történetét összefoglalja, minden művésztől láthatunk egy alkotást benne. Jelenleg a zerindi Arad megye egyetlen, 2003-tól folyamatosan működő nemzetközi képzőművészeti alkotótábora, mely az évek során művészteleppé nőtte ki magát. A művésztelep működését a zerindi önkormányzat, pályázatok útján intézmények, alapítványok, egyesületek és számtalan magánszemély és család a mai napig különböző módon segíti, támogatja, ma már nemcsak Zerindről, hanem Aradról és a megyéből is. A nemzetközi művészek elviszik szerte a nagyvilágba a zerindi képtár és egész Arad megye hírnevét és gazdagítják folyamatosan a gyűjteményt, amelynek egy része a helyi polgármesteri hivatal falait díszíti. A látogató pedig bepillantást nyer a nemzetközi, kortárs képzőművészek alkotásaiba. Jelenleg 320 mű található a Képtárban, mely minden bizonnyal szép számban gyarapodni fog, növelve a község és a megye kulturális és morális értékét.” A kiállításról: rendkívül „színes”, nemcsak a koloratúrát tekintve, hanem azáltal is, hogy a legkülönbözőbb felfogásban, stílusban alkotó művészektől származik a most látható negyvennél több festmény. A megnyitón ott láttunk két lelkes szponzort: a borosjenői Mészáros Dávidot, aki most is jóféle fehér és vörösborral, pereckékkel, üdítővel támogatta a rendezvényt (más alkalmakkor is láthattuk, például gyermekrendezvényeken, egy-egy hatalmas tortával megjelenni), valamint Csáky Barna vállalkozót, ny. zerindi tanárt, aki egykoron (amikor szóba sem kerülhetett magyarországi oktatók foglalkoztatása, mint manapság, szerencsére, sok helyen) komoly előképzettség híján, de nagyon lelkesen felvállalta a zerindi tánccsoport oktatását és vezetését. Támogatása nélkül ma már nehéz lenne elképzelni egy-egy zerindi alkotótábort. Illesse őket őszinte elismerés. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2017. december 30.Jó úton a megyei tárlatElvárásközelben A 2017-es Téli Szalon nem okozott csalódást, a megye képzőművészeinek közös kiállítása olyan lett, amilyennek régóta szerettük volna látni: friss, ütős, a jövőre nézve is ígéretes. Nem felülmúlhatatlan, szó sincs róla, láthatunk középszerű vagy még jelentéktelenebb munkákat is, ami valószínűleg zsűrizés esetén is elkerülhetetlen, de egészében színvonalas, megkapó a felvonultatott műegyüttes, a szokásosnál jóval több a kiemelkedő, a figyelmet ellenállhatatlanul magára vonzó, nézőmarasztaló alkotás. És ami külön hangsúlyozandó: az eltelt tizenkét hónapban született, új műveket ismerhet meg a közönség. Ez lehet egyébként az ilyenszerű éves jelentkezések egyik fő célja is. Ily módon az alkotók reális képet formálhatnak arról, hogy adott időpontban hol, merre tart a közösségük, s a művészetkedvelők is lépést tarthatnak a változásokkal. Érthető, hogy a képzőművészeti szövetség helyi fiókjának vezetősége kitartóan szorgalmazza, hogy a tagok ne régebbi munkákkal próbáljanak benevezni a hivatásos művészek seregszemléjére. Érdemes megőrizni ezt a most bevált részvételi kritériumot, még ha emiatt egyesek olykor ki is maradnak a tárlatról. Számszerűen így is bőséges a felhozatal, pedig vannak, akik elvi megfontolásból nem vállalják a közös megmérettetést, mások azért, mert nemrég egyéni kiállításon mutatkoztak be, vagy kényszerhelyzet tartotta távol őket a Szalontól. Több mint 60 kiállító munkáival találkozhatnak a látogatók a marosvásárhelyi Kultúrpalota Art Nouveau Galériájában, négyen megyén kívülről, vendégként vesznek részt az eseménnyé előlépett rendezvényen. Ez is jelez valamit. Nem csak lelki, családi kötődések késztették itteni szereplésre a budapesti Benedek Józsefet és B. Laborcz Flórát, illetve a kolozsvári Forró Ágnest, Károly-Zöld Gyöngyit, szakmai kihívásként is tekinthettek a vásárhelyi kiállítási lehetőségre. Na meg az is vonzerőként működhetett, hogy a Szalon megannyi alkotó nemzedéket, a helyi művészeti líceum számos kiváló végzettjét képes összehozni ilyenkor. Vajon a továbbiakban erősödik majd ez a tendencia? Előfordulhat, és ettől még változatosabbá válhat a nézők elé tárt anyag. A veszteségek amúgy elkerülhetetlenek. Az utóbbi pár esztendőben kiváló alkotóegyéniségek hunytak el. Haller József, Siklódi Zsolt, Adrian Chira halála fájdalmas veszteség, a korábban távozott Fekete Zsolté, Szabó Zoltán Judókáé is az. A tárlaton ez is tudatosul a megye művészeti mozgalmának ismerőiben. Chirára néhány kiállított festménye is emlékeztet. Judóka portréja a lépcsőfeljáró tetején torpantja meg a felfelé igyekvőt. Akárha élne, éppen csak meg nem szólal a festő. Özvegye, Schneller Mária örökítette meg így egy remek arckép-kompozíción. Lánya, Szabó Anna Mária a lenti nagyteremben bizonyítja újra különleges festői kvalitásait. A festészeti anyag idén is domináns. Abban pillanatig sem kételkedtünk, hogy a korban előbbre járó mesterek, akik országosan és nemzetközi vonatkozásban is jól kiérdemelt elismerésnek örvendenek, ismét legjobb szintjükön nyűgözik le a nézőket. Kákonyi Csilla, Barabás Éva, Kuti Dénes, Major Gizella, Moldovan Mircea, Şerban Mariana, Szép György és a textilművészet mellett folyamatosan a piktúrában is bizonyító Hunyadi Mária, Sajgó Ilona, Csíky Szabó Ágnes, Nagy Dalma alkotókedve és inventivitása kiapadhatatlannak tűnik. Arra viszont talán kevesebben számítottak, hogy a fiatalok ekkora súllyal, ilyen markánsan gyarapítják a tárlat értékeit. Igen sokat ígér az utánpótlás, újabb színeket, látásmódot, vizuális kiteljesedést hozhat a kiállítótermekbe. Kuti Botond, Căbuz Andrea, Căbuz Annamária, Csupán Eduárd, Marin Victor, a már említett Szabó Anna Mária erre már bizonyosság. A tehetség persze a köztes generációk joggal népszerű képviselőihez is hozzászegődött. Bíró Kálmán Enikő, Csatlós Levente, Radu Florea, Dorel Cozma, Puskai Sarolta, Gergely Erika, Pop Călin, Mihai Frunză, Căpriţă Petre ugyancsak jó példát szolgáltatnak erre saját stílusukhoz hű munkáikkal. Ahogy a kilencedik X-éhez közeledő Szotyori Anna is megörvendeztet fiatalosan üde, színes grafikáival. Nem véletlenül hiányoltuk, amikor nem volt ott a Szalon felhozatalában. Talán az olvasók is észrevették: sok a női név a felsoroltak között. Igen, mind nagyobb a művésznők részaránya a megye képzőművészeti életében. Nyugodtan nyereségnek tekinthetjük ezt a tendenciát. Az eddigieknél is nagyobb érzékenységgel, empátiával, szépérzékkel gyarapszik általa az amúgy is széles alkotói paletta. Pláne, ha a díszítő- és iparművészetet is bevonjuk ebbe a körbe. A Téli Szalon téma- és látványvilágát megkapóan dúsítják Mana Bucur és Olteanu Mariana Cara finom mívű kerámiái, Nagy Zsuzsánna faliszőnyege, Vidra Birtalan Éva színpompás tűzzománcai is. És kétségtelen nyereség a karakteres fotóművészeti jelenlét a tárlaton, Jakab Tibor, Mihai Stoica és Fekete Zsolt vizuális remeklése. A festészet mellett azonban a kiállítás másik, igazán mély benyomást keltő és nagy elismerést kiváltó műfaja a szobrászat. A megye ebben is kivételes talentumú művészekkel büszkélkedhet. Az életkori spektrum ezen a téren is igencsak széles. Nem beszélve arról a szemléleti sokféleségről, amit ez a kiállítás is tanúsít. Elsősorban a kisplasztika, a mintázás terén, de forma- és méretgazdagságában, anyaghasználatában, technikai megoldásaiban is meglepő az a változatosság, amely a maga egészében humánus fogantatású harmóniát sugároz a befogadók felé. Kiss Levente, Gyarmathy János, Bocskay Vince, Gheorghe Mureşan, Miholcsa József, Sánta Csaba, Szőcs Zoltán Zörgő, Nagy Attila, Pop Gheorghe, Makkai István, Kovács Tibor, Veres Gábor Hunor, Gábor Barna nagyszerű szobrászati válogatása bárhol megállná a helyét. És ne feledjük, az utóbbiak még reménykeltő pályájuk elején igyekeznek kitaposni saját útjukat! Érdemes nyomon követni, mindez hova vezet. Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
